Mi az, ami már attól széttörik, hogy kimondtad?
A csend.
Ki vagyok én?
Belsőépítész
UT konzulens
természetbarát
Mindig is érdekelt, hogyan lehet harmóniát teremteni – az életterekben és lélekben egyaránt. Sokáig ezt a tereken keresztül kerestem, belsőépítészként.
Ma már tudom, hogy a legfontosabb tér, amit formálhatunk, az a saját belső világunk.
Utam az UT-ig
Amikor 50 éves lettem és a lányom már kirepült, egy ötvennapos, csillagos égbolt alatti, vadkempinges, több, mint ezer km-es tengerparti zarándoklattal ünnepeltem meg az addigi életutamat. Ott a mesterséges zajoktól távoli tiszta természetben, a hűséges négylábú társammal, valami csendesen átrendeződött belül.
Ott született meg bennem a vágy, hogy a munkám méginkább a természet ritmusához, az emberi lélekhez és a valódi találkozásokhoz kapcsolódjon, új szintre emeljem.
Belsőépítészet
A belsőépítészet és a pszichológia találkozása számomra ott kezdődött,
ahol a terek már nemcsak funkciót, hanem tükröt is jelentettek.
Ahol a külső tér formálása lassan a belső tér megértésévé vált.
Egy gondosan megalkotott enteriőr nem pusztán esztétikai élmény.
A tér egyfajta csendes dialógus, ahol a falak, a fények és az anyagok beszélnek, mi pedig – gyakran nesztelenül – válaszolunk.
Mert nemcsak mi formáljuk a tereket, hanem a terek is formálnak minket.
A belsőépítészet és a pszichológiai munka tehát nem állnak egymástól távol: ugyanazt keresik –
A HARMÓNIÁT A KÜLSŐ ÉS A BELSŐ KÖZÖTT.
MI A KÜLÖNBSÉG? 30 év és az önismeret
Egy fiatal lány ül hosszú ruhában Párizs legmagasabb pontján a Sacré Coeur előtti lépcsőn. Friss, omlós, édes croissant majszol a kellemes nyári estén, mellette a rajzmappája, most sétált fel a Montemart nyüzsgő, bohém művésznegyedéből. Egy magyar festővel beszélgetett ott és spontán megkérdezte, véleményezné-e a rajzait, így most elhozta a tegnap készített friss portré rajzát. Gyerekkora óta rajzol, nagyon szeret elveszni a papír és a grafit közötti térben, olyakor szinte megáll az idő számára, bár időnként meg is rémíti a fehér lap első vonás előtti végtelenségének a lehetősége. Azt tervezi az iparművészetire fog járni, hogy belsőépítész lehessen. Eszébe jut, hogy pár hete még a Duna partján ült a műegyetem grandiózus épületegyüttese előtt, építésznek tanul. A tetőtéri rajzteremből az egyik rejtett szűk hátsó lépcsőházban kettesével szedte a fokokat, úgy futott lefelé ebédszünetben. Kilépett a számára szinte nyomasztóan nagy bejáraton, egyenesen le a békés Duna felé, mielőbb látni szerette volna azt. Vágyott a természet megnyugtató közelségére. Csak nézte a folyó lassú hullámzását, miközben a lelkében már csendes viharok dúltak.
Most a lába előtt ott hever Párizs, nézi a nap lemenő fényét, várja a francia vőlegényét, aki nemsokára végez, hogy ’haza’ menjenek. A vonzó srác orvosnak tanul, a nyáriszünetben mentősként dolgozik, míg a lány egy családias építészirodában keres pénzt. Terveik szerint a nyár végén, még a következő szemeszter megkezdése előtt kerékpárral bejárják a Loire menti kastélyokat. ’Hogy is kívánhatna ennél többet?’ – sejlik fel benne a gondolat, miközben átjárja a szívét valami megfoghatatlan szomorúság.
Egy nő ül kifűzött bakancsban és sötétkét vízhatlan ruhában, csendes mosollyal a tekintetében egy babérfa biztonságot és védelmet adó levélernyője alatt a vihar utáni nedves homokban. Még finoman szitál az eső, de egy cseppet sem bánja, békésen nézi a két nagy sziklafal közötti végtelen horizonton lemenő napot, a háttérben még háborgó tengert, az ég ezernyi pasztell színét, miközben a lelkében végtelen nyugalom van. Az édes vízi patak tőle pár méterre oldódik fel a tenger sós vízének tarajos fehér hullámaiban. A lábánál egy édes gesztenyebarna szemű kutya alszik békés bizalommal, akinek selymes, hullámos bundáján, mint ezernyi gyémánt, úgy csillognak az apró esőcseppek. Átjárja a pillanatot a harmónia, a teljesség és a megérkezés szinte meghatározhatatlan összetételű íze. Azt érzi, hogy ilyen közel még nem járt önmagához, ahhoz, aki valójában. Bár nem vallásos, talán mégis úgy tudná leírni azt, ami kimondatlanul is benne van, mintha épp’ a Jóisten tenyerén ülne. Se közel, se távol nincs senki és semmi más, csak a természet. Ott ez a mindentől távoli, különleges szépségű kis öböl mintha a világ közepe lenne számára, megtalálta, megérezte mindazt, amire az adott pillanatban szüksége lehet. Jelen van az életében. Hazatalált.
Mitől vagyok más?
Elfogadás
Kreativitás
Életbátorság
A tervezői gondolkozásom és művészi érzékenységem egymást kiegészítő kettőssége sokszor olyan helyzetekbe vezetett, ahol szükséges volt egy teljesen új nézőpontból is rálátnom az életemre. Anno továbbtanulásnál a pszichológia vagy az építészet között volt a választás lehetősége. A sors érdekes és sokszor fájdalommal érkező ajándéka lett, hogy saját élettörténéseim okán ellentmondást nem tűrően mind a 2 vonalat folyamatosan fejleszthettem magamban.
Kerestem a miértekre a válaszokat, ahogy a megoldások hogyanjait is.
Saját tapasztalatból tudom, hogy milyen egy nehéz, vagy akár egy reménytelennek tűnő helyzetben lenni, nem csak tanultam róla, de át is éltem a színes spektrumát sok mindennek, MAGAM IS ALKALMAZOM A MEGOLDÁSOKAT.
Képes vagyok másnak tartani a teret, mert a magam életében is megépítettem azt. Azzal együtt olyan ez, mint egy otthon születése, ha őszinték akarunk lenni, mindig lehet mit csinálni rajta.
